"...
Tracy
Kesze-kusza gondolatok röpködtek a fejemben. Angyal? Apa egy angyal volt? Vajon az álmomban ezt akarta velem közölni? És Caleb egy vámpír. Szóval nem csak mese, hogy léteznek vámpírok, hanem valóság. Már amikor először megláttam, éreztem valami fura bizsergést legbelül. Mintha egy belső riasztó megszólalt volna, hogy – Vigyázat! Furi srác tizenkét-óránál! - de pont ez az érzés vonzott annyira hozzá.
Caleb elindult az erkélyajtó felé, de abban a pillanatban valami elszabadult bennem. Visszaemlékeztem arra amit akkor mondott, mikor lent állt még a kertünkben. - Gondoltam jövök segíteni neked. - Szükségem volt a segítségére. Muszáj félre tennem a pillanatnyi érzelmeimet, hogy Dorothy-n segíthessek. Valahol legmélyen eddig is tudtam, hogy anya nem mondott igazat, azonban valamiért nem törődtem vele, valószínűleg azért, mert azt is tudtam, hogy jobb ha nem tudom a teljes igazságot.
- Vagy nem! Ne! Ne menj el! Nem akarom, hogy elmenj! Inkább segíts Dorynak. - hadováltam. - Csak... - Képtelen voltam befejezni a mondatot. Nem tudtam szavakba önteni a fejemben kavargó gondolat masszát.
- Trac! Figyelj! Most itt neked megígérem, hogy minden kérdésedre válaszolok ami, csak az eszedbe jut, és csak akkor mondok bármit is erről…az egészről, ha Te kérsz rá meg. - mondta, úgy mintha a gondolataimban olvasott volna.
- Rendben, azt hiszem ez így tényleg jó lesz. - mondtam kicsit bizonytalanul.
Azonban a kíváncsiság már lyukat fúrt az oldalamba. Többet akartam megtudni róla, de először még a mostani infókkal kellett megbarátkoznom. Ami fura volt, az az, hogy kezdett tetszeni a gondolat. Vámpír pasi, angyal csaj. Tök kúl. De viszont ha tényleg egy angyal leszármazottja vagyok, miért csak apa halálakor jöttek elő ezek a képességeim? Elhatároztam, hogy megkérdezem. Majd. De most nem. Most, nem...
..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése