Egy kis ízelítő (Prológus)

Prológus

Az árny vad

Caleb

La Paz, Bolívia, 1893.

Hideg, párás őszi este volt. Szüleimmel és testvéreimmel kint maradtunk a földön összeszedni az elejtett kalászokat, az aratás után. A szántóföldet bokrokkal és különféle kis növésű növényekkel sűrűn benőtt erdő vette körül, kifelé pedig egy kis csapás vezetett, melyet a kocsik kerekei tapostak ki maguknak.

Már elkészültünk a munka nagy részével, és induláshoz pakoltunk volna, mikor neszt hallottunk a környező bokrokból. Először azt hittük egy vaddisznó kutat makk után az avarban. Ezért nem is foglalkoztunk vele. De egyre közelebb és közelebb hallottuk magunkhoz. Elküldtem Briant, hogy kergesse el innen azt a mihasznát. El is indult és a magas bokrok között eltűnt. Egy idő után feltűnt, hogy Brian még mindig nem jött vissza.

- Apám! Láttad Briant mióta elküldtem? - tettem föl a kérdést apámnak, bár már tudtam rá a választ.

- Nem fiam, nem láttam. - válaszolta apám. – Minden bizonnyal elindult haza, csak elfelejtett szólni. - nyugtatott meg.

Sikeresen.

Apámnak valószínűleg igaza volt. Gondolkodás nélkül folytattam a munkát. Nem egyszer volt, hogy az öcsém mindenről és mindenkiről megfeledkezve ment a saját makacs feje után.

Egyszerre úgy éreztem mintha valaki figyelne. És ez a kicsit se megnyugtató érzés egyre csak erősödött bennem. Idegesen fürkésztem a környező bokrokat.

- Ti is úgy érzitek mintha figyelnének? - kérdeztem.

- Nem, nem tudom miről beszélsz. - jelentette ki Anna.

- Én sem érzek semmi különöset. - mondta édesanyám mosolyogva.

Valami mégsem volt rendben. Éreztem. Minden porcikám azt súgta, hogy minél hamarabb el kell innen tűnnünk. Már pont szólásra nyílt a szám, mikor egyszeriben gyors lépteket hallottam az avarban, a fák mögül. Anna felsikoltott, apám üvöltözött. Félrenéztem, és szörnyű kép fogadott. A mamám egy férfit ütlegelt és kétségbeesetten sikoltozott neki, hogy engedje el apámat. A férfi egy könnyed mozdulattal akkorát ütött édesanyám oldalába, hogy törékeny teste védtelenül csapódott neki a mögötte két méterre álló lovaskocsinak. A lovak idegesen felnyerítettek.

Anna fölé egy másik sötét, kétes alak tornyosult, akár a kölykeit védelmező anya állat. De ezt csöppet sem neveztem volna védelmező jellegű testhelyzetnek. Inkább volt támadó szándékú. Annyira elképedtem, hogy mozgásképtelenné váltam. A testem reszketett, a végtagjaimat nem éreztem, ujjaim elhűltek, lábaim megrogytak alattam, de még idejében észbe kaptam és erőt véve magamon, kényszerítettem a testem, hogy állva maradjak. Csak bámultam, ahogy a sötét alak elengedi édesapám testét, és az élettelenül omlik a földre. Aztán anyám felé fordult, aki ijedten nézett vissza rá. Végre sikerült felfognom, mi is történik. Megindultam a különös fickó felé. Ám néhány lépés után, a másik nekem esett, és a torkomba harapva, mohón szürcsölte a véremet. Minden egy szemvillanás alatt történt, mégis az örökkévalóság homályos, bizonytalan űrének éreztem. Néhány másodperccel később, elsötétült minden.

***

Később egy szobában tértem magamhoz. Nem tudtam, hogy kerültem oda, vagy, hogy mióta feküdtem ott.

Takaros kis szoba volt ahol feküdtem, barátságos, de egyben kicsit nyomasztó is. A fal fehér, a bútorok cseresznyefa színűek benne. Moccanni sem bírtam. A fejem hasogatott, az állkapcsom úgy fájt mintha össze akarna roppanni, akár egy gally, amit egy kisgyerek szórakozottan hajlítgat. A szívem eszeveszett ritmusváltakozásba kezdett. Olykor úgy vert, mint egy őrült, aki szabadulni akar börtönéből, máskor meg alig lehetett érezni, mintha feladná a küzdelmet, és végleg elhagyná régi helyét, hol oly sokat munkálkodott. A szemem majd kifolyt a helyéről, így inkább csukva tartottam. Na, és az az embert próbáló éhség, leginkább ahhoz lehet hasonlítani, mintha valamilyen megvadult kismacskát engedtek volna szabadon a hasamban, és az vehemens erőkkel karmolná a gyomromat belülről. Kétség kívül szenvedtem. Nagyon.

Kényszerítettem magam, hogy nyitva tartsam a szemem. Egy hosszú, fémvázas, kétszemélyes ágyban ébredtem. Megpróbáltam visszaemlékezni a történtekre, de azt kívántam, bár ne tettem volna. A emlékek villámként súlytottak az elmém legmélyébe. Édesapám, Anna és Brian halott. Ebben biztos voltam. A szívem mint egy kifacsart narancs, sorvadt össze. Az ágy mellett egy éjjeli szekrény állt, amin egy pohár vöröses léhez, egy papírfecni volt támasztva. Erőt vettem magamon és a könyökömre támaszkodva, remegő kézzel elvettem a cetlit.

„Ha összeszedted magad, és van egy kis erőd is, akkor idd meg ezt! Ez csillapítja majd a szomjadat. És ne menj innen sehova! Nemsokára visszaérek, és elmagyarázok mindent. Adam”

Ki az az Adam? Hol vagyok? Mi történt? - Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merültek föl bennem. De mielőtt további kérdések fogalmazódhattak volna meg az agyamban, fülsüketítő ricsaj szűrődött be a nyitott ablakon. Fájdalmamban felüvöltöttem, de egy árva hang sem hagyta el a torkomat. Megrémültem. Kezdett rajtam eluralkodni a pánik. - Mi történik velem? Miért nem tudok megszólalni? Mi ez az egész? Valami rossz álom? Hol az édesanyám?

Mielőtt még teljesen szétestem volna, az ajtó lassan és csendesen kinyílt, és egy kecsesen mozgó, barna hajú, acélszürke szemű fiú lépett be rajta. Olyan 180 cm magas lehetett. Fekve elég nehéz volt megállapítani.

- Szia! - köszönt kedvesen – Adam  vagyok. Hogy érzed magad?

- Szia! Furán. Nagyon furán. Mindenem fáj. - leheltem alig hallhatóan.

- Ez ilyenkor teljesen normális. - nyugtatgatott. – Pár nap és el fog múlni. Csak az éhség marad a régi.

- Mi történt? Mi történik velem? - kérdezősködtem türelmet nem ismerve, de még mindig csak suttogva.

- Nyugodj meg! Ígérem elmagyarázom az egészet, de előtte még ezt meg kell innod. - kérlelt Adam. Szótlanul odanyújtotta a poharat, én meg kérdés nélkül megittam az egészet, egy húzásra. Lebilincselő fémes íze volt. Nem tudtam mi lehet az az Isteni nektarin, de teljesen elkábultam tőle. Egy ideig csak egy dologra tudtam koncentrálni. MÉÉÉG! Kell MÉG! Őrült, zavaros tekintettel fordultam Adam felé. A srác kicsit se volt meglepve, zavart és homályos tekintetemtől. Sőt mintha még szórakoztatta volna is a látvány. Türelmes arccal várta amíg megnyugszom, és visszaszerzem a testem fölötti kontrollt. Mikor kitisztult a tekintetem, megszólalt.

- Jól van. Most figyelj rám!…