Kérés

Mivel az oldalon szereplő szövegek/részletek 100%-osan az én fantáziám szüleményei, ezért kérlek, hogy ne másold be saját oldaladra/blogodra, és ne mondd, hogy a tieid! De ajánld barátaidnak, ismerőseidnek, ha tetszett amit olvastál! :D
Köszönet: Wanda

2011. január 21., péntek

Hetedik fejezet részlet 2.

"...
Tracy

Kesze-kusza gondolatok röpködtek a fejemben. Angyal? Apa egy angyal volt? Vajon az álmomban ezt akarta velem közölni? És Caleb egy vámpír. Szóval nem csak mese, hogy léteznek vámpírok, hanem valóság. Már amikor először megláttam, éreztem valami fura bizsergést legbelül. Mintha egy belső riasztó megszólalt volna, hogy – Vigyázat! Furi srác tizenkét-óránál! - de pont ez az érzés vonzott annyira hozzá.
Caleb elindult az erkélyajtó felé, de abban a pillanatban valami elszabadult bennem. Visszaemlékeztem arra amit akkor mondott, mikor lent állt még a kertünkben. - Gondoltam jövök segíteni neked. - Szükségem volt a segítségére. Muszáj félre tennem a pillanatnyi érzelmeimet, hogy Dorothy-n segíthessek. Valahol legmélyen eddig is tudtam, hogy anya nem mondott igazat, azonban valamiért nem törődtem vele, valószínűleg azért, mert azt is tudtam, hogy jobb ha nem tudom a teljes igazságot.
- Vagy nem! Ne! Ne menj el! Nem akarom, hogy elmenj! Inkább segíts Dorynak. - hadováltam. - Csak... - Képtelen voltam befejezni a mondatot. Nem tudtam szavakba önteni a fejemben kavargó gondolat masszát.
- Trac! Figyelj! Most itt neked megígérem, hogy minden kérdésedre válaszolok ami, csak az eszedbe jut, és csak akkor mondok bármit is erről…az egészről, ha Te kérsz rá meg. - mondta, úgy mintha a gondolataimban olvasott volna.
- Rendben, azt hiszem ez így tényleg jó lesz. - mondtam kicsit bizonytalanul.
Azonban a kíváncsiság már lyukat fúrt az oldalamba. Többet akartam megtudni róla, de először még a mostani infókkal kellett megbarátkoznom. Ami fura volt, az az, hogy kezdett tetszeni a gondolat. Vámpír pasi, angyal csaj. Tök kúl. De viszont ha tényleg egy angyal leszármazottja vagyok, miért csak apa halálakor jöttek elő ezek a képességeim? Elhatároztam, hogy megkérdezem. Majd. De most nem. Most, nem...
..."

2011. január 19., szerda

Hetedik fejezet részlet 1.

Szaisztok! Már itt is van a következő részlet. Részlet?! Tulajdonképpen az egész hetedik fejezet a szobaleírás kivételével, mert úgy gondoltam az annyira nem lényeges most még. :) Jó szórakozást!

"...
Hetedik fejezet
A titok
Caleb

Beléptem a szobájába. Meseszép volt. De mégis volt benne valami, amiről lehetett tudni, hogy nem egy átlagos emberé. 

***

Az ágyon, egy összegömbölyödött lány feküdt. - Ő lehet Dorothy. - gondoltam, mivel a feje felett lebegett egy állandóan mozgó, kis, sárga felhő. Ilyenje csak a szellemeknek van.
- Na jó! Ez már tök fura. Lennél szíves és elmagyaráznád, hogy mi a fene vagy?! - mondta Tracy zaklatottan.
- Tracy figyelj! Nyugodj le mielőtt az anyud feljön!
- Te csak ne ints engem nyugalomra! - kiabálta.
- Ülj le! Mindent elmagyarázok. - próbáltam megnyugtatni. Nem sok sikerrel. De azt, hogy leüljön, sikerült elérni. Ő az ágy szélére ült, én pedig vele szembe ültem a szőnyegre, török ülésben.
- Mint azt már mondtam neked, a világ nem olyan egyszerű és unalmas mint amilyennek tűnik. Rengeteg különösebbnél különösebb élőlény él, mint amiről az embereknek egyáltalán fogalmuk, vagy elképzelésük van.
- Ezalatt pontosan mire gondolsz? - kérdezte gyanakvóan.
- Arra, hogy te és én is természetfeletti lények vagyunk.
Némi áhítatot láttam a szemében kétkedéssel vegyülve.
- Akkor most - tartott egy szusszantnyi szünetet, majd folytatta. - , te is egy médium vagy?
- Nem, nem egészen.
- Akkor mi? És én mi vagyok? - kérdezte, most már színtiszta kíváncsisággal.
- Vámpír vagyok.
- Na persze. Olyan mint Edward Cullen, Bill Compton, meg Stephan Salvatore, mi?
- Hát, nem pont olyan. Ők csak kitalált személyek. Én viszont igazi vagyok.
- Én meg a Szellemekkel suttogó-ból vagyok a főszereplőcsaj, Melinda. Vagy Sookie Stackhaus, a True Bloodból. Na? - mondta cinikusan.
- Te egy Prato leszármazottja vagy. - mondtam meg nem hallva a cinikus megjegyzéseit.
- Parancsolsz?
- Egy Prato leszármazottja.
- Hogy mi a fene vagyok?
- A Prato-k, olyan angyalok, akik a Földön kapták azt a feladatot, hogy az itt ragadt lelkeket vigyázzák. Mint amilyen például Dorothy. Sok esetben a Prato-k földi nőkkel házasodtak, és nemzettek gyermekeket. Te is egy vagy közülük. Az utódjaik rendelkeztek a Prato-k médiumi és egyéb képességeikkel. Illetve még mindegyikük rendelkezett egy, vagy nagyon ritkán, kettő egyedi képességgel.
..."

2011. január 18., kedd

Hatodik fejezet részlet 2.


"...
Miután elpusztítottam a két tálcányi ételt, mint egy jól lakott napközis elnyúltam a székemen. Kényelemesen behunytam a szemem, de alig, hogy ellazultam, fel is pattantam. Teljesen éber voltam a felismeréstől. Dorothy! Én itt élvezkedek, míg Dory otthon vár és szenved.
- Úr Isten! Nekem már rég haza kellett volna érnem. A barátnőm nálam van és vele kéne lennem. - hadartam. - Támogatásra szorul, erre én nem vagyok mellette. Bocsi Caleb! Tényleg. De sietnem kell.
- Melyik barátnőd? A szellem?
Menten lehidalok. Honnan tudja, hogy Dorothy szellem és, hogy egyáltalán létezik? De most nem kérdezősködhettem. Sietnem kell.
- Köszi az ebédet!
Csupán ennyi telt tőlem ebben a pillanatban. Fölpattantam és már rohantam is az ajtó felé. Azonban Caleb is ott volt mellettem.
- Elviszlek kocsival. Úgy gyorsabb lesz. - ajánlotta.
Bólintottam – Köszi!
A kocsija egy fekete Lexus volt. Méregdrága autó lehetett. Bepattantam az elefántcsont fehér bőrből készült anyósülésre és bekapcsoltam az övemet. Ő is beült, de nem kapcsolta be magát. Most ez annyira nem érdekelt, csak otthon akartam lenni Dory mellett.
- Mi történt vele? - kérdezte.
- Hát a családjából mindenki meghalt, mikor a házuk az éjszaka közepén kigyulladt és mindannyian bennégtek. Az egész családja szerencsésen átkelt a másvilágra, csak Ő ragadt itt és tegnap mikor veled találkoztam a tanteremben, megharagudott rám amiért nem zavartalak el a helyéről. Elment és este mikor hazaértem, sírva találtam a nappaliban, a kanapén. Azt mondta látta a húgát, Winnie-t és ettől nagyon kikészült.
- Hát ez különös. Akik áttérnek azok nem szoktak visszalátogatni. Tiltja a szabályzatuk.
- Milyen szabályzat? A holtaknak vannak szabályaik? - kérdeztem, némi cinizmussal a hangomban.
- Hát igazából csak egy. Bármit csinálhatnak, de a Földre, vissza, nem jöhetnek. - válaszolta komolyan.
- Miért? Az emberrel mi történik miután meghal? - kérdeztem, most már fedhetetlen kíváncsisággal.
- A lelkük más távoli bolygók körül kering, illetve van egy Calter nevű bolygó körül. Ez amolyan halottak földje. Az emberek számára láthatatlan ez a hely.
- Szóval ez, amolyan, mennyország szerű hely?
- Igen. Tulajdonképpen ez maga Élüszion, a mennyország.
Befordultunk a kocsibejáróra, én rögtön kipattantam és már túrtam is a kulcsok után.
- Köszi a fuvart és az infókat! Nagyon érdekes dolgokat mondtál.
- Nincs mit!
Már nyitottam is az ajtót.
- Sok sikert! - szólt utánam Caleb.
- Köszönöm.
- Szia!
- Jó éjt! - mondtam kurtán.
Dorothy az ágyamba ült törökülésben és a tévére meredt. Az X-faktort nézte. Leültem mellé.
- Hogy vagy?
Nem felelt, de tudtam, hogy nincs jobban. Csak rá kellett nézni. Csapzott haja, fáradt szeme és remegő keze mindent elárult. Megöleltem.
- Jaj Dory! Úgy sajnálom.
Újból elsírta magát.
- Miért? Miért kellett itt maradnom? Miért kell mindenféleképpen szenvednem?
- Nem tudom. Nem tudom Dor, de megoldjuk. Mindenre találunk megoldást. Ne félj! Minden rendbe jön majd. Ígérem.
Teltek az órák. Dory időközben elaludt. Egyszeriben késztetést éreztem arra, hogy kimenjek az erkélyre.
Kinéztem az üvegajtón. Caleb állt a kertben. Rámosolyogtam és kimentem az erkélyre.
- Hát te?
- Gondoltam jövök segíteni neked. - mondta Caleb.
- Megyek beengedlek. - mondtam.
- Hagyd! Csak állj arrébb!
Nem nagyon értettem, hogy ez mire lesz jó, de úgy tettem ahogy kérte. Félrehúzódtam az ajtóból, egészen az erkély széléig és vártam, hogy mi lesz ebből. Caleb lépett néhányat hátra, lendületet vett, nekifutott és felugrott az erkélyemre. Kecsesebb volt, mint egy gazella vagy egy őz. Csak néztem. Ezt meg hogy csinálhatta? Ki vagy mi Ő?
- Halihó! - mondta derült arccal.
- Sz...szia! - válaszoltam megszeppenve. - Ezt meg, hogy csináltad?
- Sokat kondiztam. - viccelődött.
- De most komolyan! -förmedtem rá - Na és a szellemek? A képességem miért nem hat rád? Ki vagy Te? - dőltek ki belőlem egyszeriben a kérdések.
- Trac! Nyugalom. Elmondok mindent. - mondta.
..."

2011. január 17., hétfő

Hatodik fejezet részlet 1.

Ím a hatodik fejezet első hosszabb részlete. Most egy darabig nem fogok foglalkozni a Pratogirl-el, mert a Hét főbűn nevű novella író versenyen indultam, és most azzal szeretnék haladni. De nézzük a jó oldalát. Mikor befejezem a Bűnbe esve-t, akkor annyival gyakorlottabban fogom folytatni a Pratogirl-t :-D Jó olvasást kívánok!


"...

Hatodik fejezet
Calter, avagy maga a mennyország?
Tracy

Reggel Dorothy még mindig aludt. Nem is próbáltam felébreszteni. A szellemeket nagyon nehéz felkelteni. Hagytam neki egy papírt, hogy nem kell bejönnie a suliba, maradjon csak otthon és pihenjen.
Mikor beestem az osztályba, Caleb ott ült Dorothy helyén és engem nézett, miközben pajzánul rám mosolygott. Claudia épp Caleb-nek nyalizott, de Ő mit sem törődött vele. Claudia ahogy meglátott, pökhendin rám meredt, majd beült Caleb elé, hogy ne láthasson. Caleb azonban ellökte maga elől és mondott valamit Claudia-nak amitől vigyorogva a helyére billegett a húsz centis magassarkújában. Tucatlány. Szánni való. – gondoltam magamban, majd megindultam a helyemre.
Egyszeriben egy láb termett előttem. Villámgyorsan kikerültem. Tippelnem sem kellett, hogy ki volt az. Már abban a pillanatban a ruháját markolva húztam fel a padból és lekevertem neki egy jobbost. Rasco ijedten és döbbenten nézett vissza rám.
- Ha még egyszer ki mered tenni a nyamvadék lábadat elém, esküszöm kidoblak az ablakon. - morogtam a képébe, minden szót jól hangsúlyozva, hogy fel tudja fogni azzal a borsónyi agyával.
- Aú! Te lotyó! Veszed le rólam a tetves kezed!?
Már emeltem a kezemet, hogy még egyet lekeverjek neki amiért lotyónak hívott, de ezúttal kevésbé pontatlanul, és teljes erővel.
- Ne merészelj engem… - dohogtam, de mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Caleb jelent meg mögöttem és megszorította azt a kezem, amelyik a levegőbe lendült. Nem túl erősen, de éppen annyira, hogy kellemetlen legyen és észhez térjek.
- Nyugodj le Trac! Nem ér annyit ez a hülyegyerek.
Értetlenül néztem rá.
- Nyugalom! Mindjárt itt a tanár. Gyere! Üljünk le a helyünkre. - csitítgatott, és már húzott is a helyünkre.
Elengedtem Rasco-t, aki visszazuhant a székébe. Elindultunk a hátsó pad felé. Nem engedte el a karomat, csak mikor odaértünk a helyünkre és besegített a padomba. Megkerült és leült mellém, a helyére.
- Megérdemelte volna.- motyogtam.
- Igen. Meg. De nem ért annyit az egész.
- Miért állítottál le?
- Mert te lehet, hogy nem vetted észre, de mindenki a földön feküdt már. Kis híján kinyírtad az egész osztályt.
- Uram Isten. - leheltem. Közben alaposabban körül néztem. Valóban mindenki elég ramatyul nézett ki. - Egy szörny vagyok.
- Dehogy vagy szörny. - mondta, ugyanakkor kisimította az arcomból a hajamat és a fülem mögé rakta. - Csak tanulnod kell még.
- Te honnan tudod ezt az egészet?
- Apám médium volt. Sokat tanultam tőle.
..."

2011. január 16., vasárnap

Ötödik fejezet részlet

"...
Ötödik fejezet
Otthon
Caleb


Egész éjjel őrködtem. Nem tudom miért, de féltem Őt. Megvédeném az életem árán is. Mikor a közelében vagyok, megváltozom. Teljesen elvesztem a fejem.
Archibald ismét megúszta. De ha megjön a kolónia többi tagja is, akkor előkerítem és megölöm. Addig viszont minden éjszaka itt leszek, és vigyázom az álmát Tracy-nek. Ma sokáig fent volt. Valamit kereshetett. Miután elaludt, kiabált. Utánam. Aztán nemsokkal később, sikított. Csodálkozom, hogy az anyja nem ébredt föl rá. El kell ismerni, van tüdeje a csajnak. Aztán fölkelt és kiment a szobából. Miután visszajött, zavartalanul aludt tovább. Mikor felébredt és elkezdett a suliba készülődni, mertem csak otthagyni.
- Merre kószáltál Caleb? - kérdezte anyu.
- Összefutottam Archibald-dal. Meghajtottam, de aztán nyomát vesztettem.
- Igen, ezt látom a ruháidon is. Már ha ezeket ruháknak lehet nevezni. - mutatott végig a testemen anyám.
Lenéztem magamra és csak akkor vettem észre, hogy khaki zöld, testhez simuló pólóm cafatokban van rajtam, farmeromból egy hatalmas darab hiányzik és fekete bőr dzsekim már nem is volt rajtam, csak a két mandzsettája emlékeztetett arra, hogy tegnap még rajtam volt.
- A francba! A kabátom. Az volt a kedvenc dzsekim és benne volt a telefonom. - pusmogtam.
- Látod kisfiam, ezért kell odafigyelni harc közben!
- Jaj Anya! Ne oktass már folyton ki! - mondtam. - Adam kitűnően kiképzett. És ha nem tűnne fel, elég gyakorlatom van már. Egyébként meg nem az a lényeg, hogy én egybe legyek?
- Ebben nem is kételkedem. De hát van amikor nekem kell téged összefoltoznom téged…Na de mi volt tegnap a suliban?
- Olyan volt mint mindig, dög unalom. Újat már nem mondanak. De találkoztam a lánnyal. Tudod, a neve Tracy. Még a télen figyeltem fel rá.
- Ááá szóval Tracy-vel. - mondta anya sejtelmesen.
- Ó ne csináld már!
- Nem, Te félre értesz Caleb. - mentegetőzött - Örülök, hogy ilyen gyorsan beilleszkedsz.
- Archibald kinézte magának és megpróbáltam megóvni tőle. Ennyi. Vége.
- De tetszik az a lány, ugye?
- Ő nem egy átlagos lány, Anya! - kezdtem volna, de anyám félbe szakított.
- Ó! Ne is folytasd! Ismerem én ezt.
Nem hagytam, hogy tovább mondja.
- Egy Prato leszármazottja.
- Micsoda? Egy angyalé? Ez így mindjárt más. Akkor értem, hogy miért is keltette fel az érdeklődésedet a kis hölgy.
..."

2011. január 15., szombat

Negyedik fejezet részlet 1.

A negyedik fejezet részletét a harmadik fejezet végével kezdem, hogy értsétek. :D Kellemes olvasást!
"...
Úgy hajnali négy óra lehetett, mikor bedőltem Dor mellé az ágyba. Ő édesen aludt, magzat pózban.
Lehunytam a szemem, és szinte rögtön rám ereszkedett az álom nehéz, ködös fátyla.



Negyedik fejezet
Az álom
Tracy

Egy hosszú, keskeny mező egyik végén álltam, egy dombon. Két oldalán erdő volt, zsenge zöld lombú fákkal. A látóhatárban gát szerű domb húzódott. Ugyan olyan mint amin álltam.
Kísértetiesen hasonlított azokra a mezőkre ahol régen a csatákat vívták. A csapatok a puszta közepén ütközhettek meg.
A levegőben édes virág és fagyanta illata terjengett. Az ég halványkék és makulátlanul tiszta volt. A távolban patak csobogását lehetett hallani. A fejem felett egy hófehér galamb szállt el. Csodaszép, fényes tollai voltak. Sokáig tűnődtem azon, vajon mit keresett erre, mert biztos voltam benne, hogy ilyen gyönyörű madár nem is létezik. Gondolkodás közben az eget fürkésztem, hátha láthatom még egyszer. De a galamb eltűnt a fák között. Csalódottan hajtottam a fejem a föld felé. Egy darabig a földet bámultam, majd hangos szárnycsapásokra lettem figyelmes. Először arra gondoltam visszajött a galamb, de rá kellett jönnöm, hogy a kis madár nem lenne képes ekkora hanggal repülni.
Magam elé néztem és apa állt méltóságteljesen előttem kedvenc mélykék pólójában és szűk, fekete farmerjában, ugyanolyan fehér, angyalszárnyakkal a hátán, mint amilyen a galambnak volt. Legelőször azt gondoltam valami jelmez lehet. Egy jó jelmez…egy elég jó és hiteles jelmez. De rá kellett jönnöm, hogy ezek a szárnyak igaziak. Apa büszkén tárta szét őket. Komoly arckifejezéssel állt, a mező másik végén.
- Apa! - mondtam megszeppenve.
- Készülj kislányom! A harc ideje közeleg. - mondta, de hangja olyan távolinak hatott, hogy nem értettem belőle semmit.
..."

Harmadik fejezet részlet

"...

Harmadik fejezet
Winnie
Tracy

Mikor beléptem az előszobába, Dorothy a kanapén ücsörgött és durcás képet vágott, közben Bessie-t simogatta. Mikor Bessie észrevett, vidáman felvakkantott. Odamentem és leültem melléjük. Némán ültünk egy darabig, aztán én törtem meg a csendet.
-Előkerested már a CD-t?
De nem felelt. Csak komoran nézett maga elé. Kezdtem megrémülni. Dorothy általában löki a rizsát egész nap és könyörögni kell neki, hogy legalább két percre csöndbe legyen. Ez bajt sejtet. Megint csak ültünk és nem beszéltünk.
- Láttam Winnie-t.
Teljesen ledöbbentem. Dorothy, a tesója, Winnie, és a szüleik úgy hét éve meghaltak, amikor kigyulladt a házuk és nem tudtak kiszabadulni. Valami oknál fogva csak Dory lelke maradt itt a Földön.
- A kishúgodat? Azt…, azt hittem Ő is áttért a másvilágra a szüleiddel együtt.
- Így is van. Mégis itt volt. Csak egy pillanatra és csak annyit mondott, hogy „szia”, de előttem állt és integetett.
Nem tudtam mit mondani. Rövidzárlatom lett. 
..." 

Második fejezet részlet 2.

"...
- Ki volt az a lány akivel sétáltál? Kedvemre való teremtés. - mondta féloldalas mosollyal a képén. - Lehet , hogy majd meglátogatom. Biztos jó vére van. AB-? Netán RH+? - mondta és megnyalta a szája szélét.
Ettől végképp elvesztettem a türelmemet és önuralmam. Vámpírként sokkal gyorsabb voltam mint bárki, vagy bármi. De a démonok is. Nekirohantam Archibald-nak. Könnyedén állt el az utamból, de én megragadtam sötét köpenyét és visszarántottam. Beleharaptam a karjába, mire démoni hangon felvisított. Fülsüketítő volt, de az évek során hozzászoktam. Másik kezével eltörte a karomat. A szorításom enyhült. Egy szemvillanás alatt visszahelyeztem a törött csontot a helyére, ami rögtön összeforrt. Archibald már eliszkolt, ezért utána eredtem.
..."

2011. január 14., péntek

Első fejezet részlet 3.

Sziasztok!
Ma az iskola agyilag teljesen leszívot (a dupla matekommal az élen), majd tesin egy egész maratont lefutottam "játék" fedőnév alatt. Aztán elmentem barátnőmhöz (Dórihoz), és vele, meg a bátyával megnéztünk egy filmet (félig). Utána Dórival és az anyukájával buszra szálltunk, átfurikáztunk fél Békéscsabán és a Belvárosi suliban úsztunk és szaunáztunk, szóval úgy érzem, hogy az álom lassan teljesen ránehezedik a szemhéjaimra, így nem is nagyon erőlködöm most az írással. Ezért úgy gondoltam hozok nektek egy kis kóstolót Caleb és Tracy kapcsolatának alakulásából. Mulassatok jól! :D

"...
Csendben telt el az óra hátralevő része. Mikor kicsengettek, Caleb felém fordult.
- Neked is ez volt az utolsó órád? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam kurtán.
- Nincs kedved velem ebédelni? Beszélgethetnénk. - mondta egy mosoly kíséretében.
Némán bólintottam...
- És, hogy, hogy Burlington-ba költöztetek?
- A Palmer birtok az egyik távoli családtagunk tulajdona volt, aki nemrég elhunyt és az egész birtokot ránk hagyta. Így idejöttünk. Ilyen egyszerű az ok.
- Oh, sajnálom! Tapintatlan voltam. Részvétem! - esdekeltem.
- Semmi baj. Csak kíváncsi voltál. - megengedett magának egy féloldalas mosolyt. Nagyon jól állt neki.
Egy darabig némán mentünk egymás mellett az ebédlő felé. Aztán ismét én törtem meg a csendet.
- Honnan tudtad a nevem?
A srác nem felelt rögtön a kérdésemre.
- Megérzés. - mondta végül. De újabb féloldalas mosolyából tudtam, hogy nem gondolja komolyan.
Belementem a játékába, és így feleltem:
- Hát, bocsi, de ezt nem veszem be. - mosolyogtam. - Ha nekem meg kéne tippelnem a nevedet, hát akkor, Te, hmm … Lionel lennél. Azt hiszem. - mondtam végül. És játékosan nekimentem a vállának.
- Hé! Nem is rossz név. Lehet megváltoztatom. - bolondozott.
Egy kicsit türelmetlenül és rosszallóan néztem rá.
- Na jó. Oké. - A magabiztosság úgy áradt belőle, akár egy gyárkéményből a füst. - Füzetek. - mondta és rámutatott a táskámra.
Kicsit hülyén éreztem magam.
- Na, látod, ott a pont. - viccelődtem. - És nehogy megváltoztasd a neved!
- Okés. Megegyeztünk.
Mikor odaértünk az ebédlőbe, én beálltam a sorba, Caleb pedig elment helyet foglalni egy távolabbra eső asztalnál. Mikor összeszedtem a szokásos menzámat, rántott csirkemell hasábburgonyával, meg egy kis salátával, elindultam az asztalunk irányába. Leültem és nekiálltam enni. Feltűnt, hogy miközben ettem, csak engem nézett és nem is vett magának semmit.
- Te nem eszel? - érdeklődtem.
- Nem, én nemrég ettem. - mosolygott vissza, megint azzal a kisfiúsan szenvtelen mosolyával.
Ettem tovább és közben a fociról beszéltünk.
..."

Tracy-ék háza előtt folytatódik a részlet!

"...
- Nekem nincsenek barátaim. - motyogtam az orrom alá.
- Hogy, hogy?
Nem tudtam elmondhatom-e neki, de valami láthatatlan erő azt sugallta, hogy vele nyugodtan megoszthatom.
- Hát van egy dilim, ami mindenkit elrémiszt és utálnak.
- Milyen dili? - kérdezte jól hangsúlyozva azt a szót, hogy „dili”.
- Lehet, hogy őrültségnek fog hangzani, és megértem ha nem tartasz majd százasnak, de ha kicsit is felbőszülök, akkor a dilim fölerősödik, átveszi az irányítást a testem és az agyam felett és fájdalmat okozok minden körülöttem lévőnek. - vallottam be végül. Féltem, hogy ő is őrültnek fog tartani és elfut, vagy kiröhög. De nem ez történt.
- Már, hogy ne tartanálak százasnak? - mondta, kicsit felháborodva. - Ez nem dili Tracy! Ez egy adottság. Csak meg kell tanulnod uralni és irányítani.
Nem teljesen értettem, hogy ezt miért mondta. Olyan volt, mintha olyasmit mondtam volna neki, mint pédául, hogy most kaptam egy új autót, és nem tudom miért, de két másodperc alatt felgyorsul százra, mikor én csak egy picit léptem a gázra.
- De nem csak ez az egy van. - mondtam bizonytalanul és halkan. Ezen kicsit meglepődhetett, mert az arcára kíváncsiság és döbbenet egyvelege ült ki.
- Látom a szellemeket és egy érintésemre begyógyul bárki vagy bármi sebe.
Elmondtam neki...Én tisztára megőrültem?!- gondoltam. Dorothy-n kívül, még senkinek nem mertem elmondani. Neki is csak azért, mert nem féltem attól, hogy szétkürtöli a világnak
- Hát ez így már kicsit bonyolultabb, de nem megoldhatatlan. - szakította meg a gondolatmenetemet Caleb.
- Én akkor sem akarom ezt. - durcáztam.
- Trac! Ezzel együtt kell élni. Ezen nem lehet változtatni. - mondta lágy hangon.
- Hogy…? - nyöszörögtem, inkább csak magamnak.
- Mit hogy?
- Hogy lehet, hogy míg mindenki bolondnak titulál, Te, aki csak pár órája ismersz, megértesz és el akarod velem fogadtatni ezt az egészet.
- Tudod Tracy, a világ nem olyan unalmas és egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik.
- Ezt meg, hogy érted?
..."

Második fejezet részlet 1.

Jó reggelt mindenkinek! Íme a második fejezetből egy aprócska részlet.

"...
Második fejezet
Archibald
Caleb

Amint az ajtó becsukódott, hátat fordítottam a háznak és elindultam haza. Út közben másra sem tudtam gondolni, csakis Tracy-re, a hosszú, selymes fényű, szögegyenes, szőkés-barna hajára, kékes-zöld szemeire, sportos alakjára, kislányos arcára, pajkos mosolyára. Újra és újra lejátszódott bennem a beszélgetésünk. És boldognak éreztem magam. Százhárom éve először, igazán boldognak. Azt hittem, ez a test már képtelen bármit is érezni.
Befordultam a sarkon és egy keskeny sikátorszerű utcában találtam magam. Rögtön szertefoszlott minden gondolatom, ami Tracy-vel kapcsolatos volt. Szemben állt velem egy démon. A rohadék. Hogy nem lehet a vámpírnak egy szabad és nyugodt estéje sem? Persze, hogy rögtön jön egy korcs, vagy a négylábú dögjeik, hogy keresztbe tegyenek. Mire befejeztem a gondolatmenetemet, már át is alakultam és támadásra készen, rászisszentem a korcsra, ami előttem öt méterre állt szintén támadó pozícióban. Felismertem.
- Caleb Davies! - hörögte a korcs. - Rég találkoztunk. Mit sem változtál harminc év alatt.
- Archibald! - mondtam alig hallhatóan. - Te nyomorult! … A múltkor meglóghattál, de most nem fogsz!
- Ugyan Caleb! Az előző randinkon hárman voltatok ellenem és nem nem kaptatok el. Hát most miért sikerülne, mikor nincsen itt a Te kis „kolóniád”?
- Fogadunk? - morogtam.
..."

2011. január 13., csütörtök

Első fejezet részlet 2.

Az eddig megírt fejezetekből, ez az egyik kedvenc részem. Szerintem itt nagyon megmutatkozik Dorothy egyik rosz tulajdonsága. :) Jó szórakozást!

"...
Pont becsengőre értünk a terembe. Mrs. Cox már toporzékolva várta az osztályt.
- Már megint késtek! - rikácsolta. – Szaktanári figyelmeztetésben fogom önöket részesíteni, ha még egyszer elkésnek!
Pfúú. Ez is jól kezdődik – gondoltam.
Elindultam a megszokott helyemre, a leghátsó padhoz. Coxos még folytatta a méltatlankodást, de már nem figyeltem rá. Helyette valami máson akadt meg a szemem. A helyemen egy izmos, langaléta srác ült. Elképesztően dögös volt, de mégis volt benne valami, ami arra késztetett, hogy elkerüljem nagy ívben. Menet közben elállt a lélegzetem és földbe gyökerezett a lábam. Khaki zöld testhez simuló póló, fekete bőr dzseki és szűk farmer volt rajta. Mogyoróbarna, hosszúkás, égnek meredő haja, kisfiús külsőt kölcsönzött neki. Tátott szájjal álltam a padok között. Dorothy értetlenül várt rám pár méterrel előrébb.
- Trac! Mi van? Gyere már! Kitúrjuk onnan a szemétládát. - noszogatott, de én még mindig csak bámultam. És még csak kellemetlenül sem éreztem magam. Pedig biztos voltam benne, hogy nagyon ciki volt. Csak mikor felém nézett és elmosolyodott bamba képem láttán, kaptam el a tekintetemet. Talán el is pirultam, mert Dory majd' megszakadt a röhögéstől. Elég kínos volt. Még szerencse, hogy senki nem láthatta Dory-t. Néha örültem annak, hogy a legjobb barátnőm egy szellem. Megráztam magam és újból megindultam a helyem felé. Mikor odaértem levettem a hátamról a hátizsákomat és letettem az asztalra.
- Helló! - köszönt a fiú szívélyesen. Gyönyörű szép, férfias hangja volt. – Bocsi! Ez a te helyed? Máris elülök innen. - mondta.
- Nem! Nem! Maradj nyugodtan. - feleltem még mindig kábán. – Úgy sincs padtársam, szóval nem zavarsz.
- Oké. Köszi! - mosolygott rám megint azzal a kábítóan palykos mosolyával. Elolvadtam.
- Még, hogy nincs padtársad?! - háborgott Dor – Akkor én mi vagyok? A szomszédod dísznövénye?
Figyelmen kívül hagytam a mondandóját. Csak az idegen új fiúra tudtam gondolni. A gyönyörű szép acélszürke szemére és az izmos karjára. A pólóján keresztül is jól kirajzolódott, gondosan kidolgozott felső teste. Mikor már kezdett kínossá válni a csönd, a srác megszólalt.
- Amúgy Caleb Davies vagyok. Most költöztem ide anyukámmal, és hat testvéremmel.
Uram Isten! Heten testvérek? Vajon Ő a legidősebb? - Belegondoltam abba, hogy mi lenne, ha nekem is még hat testvérem lenne. Beleborzongtam a gondolatba. Valószínűleg botrányos lenne. A gondolatmenetemet Dorothy szakította meg. Sértődötten gyomorszájon vágott. Felnyögtem. Kicsit össze is rándultam. Caleb kíváncsian fürkészte az arcomat. Megfogta a vállamat és felhúzott.
- Minden rendben…? Tracy! Jól vagy?
..."

Első fejezet részlet 1.

Első fejezet
Az új fiú
Tracy

Burlington, Wisconsin állam, napjainkban
- Dorothy! - morogtam dühösen. De Dorothy mit sem törődve labilis idegállapotommal, zavartalanul folytatta mondandóját. Most éppen Billie Joe-ról a Green Day frontemberéről, aki épp most adott interjút az egyik riporternek Medison-ban, és az egész riport alatt őt, és csakis őt nézte azzal a lehengerlően sármos mosolyával az arcán. Természetesen azt kihagyta a story-ból, hogy csakis azért nézte őt, mert beállt a riporter elé aki persze semmit sem észlelt Dorothy ottlétéből. Mondandója közben az egyik rakoncátlan, göndör, barna tincsét csavarta az ujja köré, és engedte vissza. Próbáltam nem törődni azzal amit mond, és egy picit figyelni Mr. Wagner prédikációját, az algebrai kifejezésekről, és „rejtélyes” mivoltukról. Azonban Mr. Wagner hiába élte bele magát az anyagba, nem bírta túl kiabálni Dorothy-t.
Amikor a lány észrevette, hogy nem is foglalkozok vele, gömbölyded arcára sértődöttség ült ki, elfordult tőlem, és egy halk prüszköléshez hasonló hanggal jelezte nemtetszését. Jellemző. - gondoltam.
- Dory figyelj! - fordultam hozzá. - Muszáj most odafigyelnem, mert ugye azt te sem akarhatod, hogy megbukjak matekból. - mondtam felelősségteljesen. Valójában pedig csak egy kis csöndre vágytam, hisz annak az esélye, hogy én megbukjak matekból, körülbelül egy az egymilliárdhoz volt. Anyu számítógép technikus volt, plusz még ötösre érettségizett matematikából, és fizikából. Szóval ez fizikai képtelenség volt. De sajnos ezzel Dorothy is tisztában volt, így nem igazán hatották meg az érveim. Ezért olyanhoz folyamodtam amit csak a legkritikusabb helyzetekben szoktam felajánlani Dory-nak, de ettől garantáltan jó kedve lesz.
- Jól van Dor, te győztél. - adtam meg magam. – Este berakhatod azt a lemezt, amit szereztél, azon a régiség vásáron.
Ennek hallatán a csajszi arca felderült, és boldogan karolt át.
- Tudtam! - kiáltotta. – Tudtam, hogy nem dobtad ki a múltkor! - nevetett.
- Hát, pedig már nagyon közel álltam hozzá. - dohogtam halkan.
- Köszííí! - visított fel. – Esküszöm észre sem veszed a nap hátra lévő részében, hogy itt vagyok. - ígérgette.
Igazából nem volt komolyabb bajom azzal a lemezzel, de néha a trombitás úgy mellé fújt, hogy az ember legszívesebben kiszaladt volna a világból. És ma ismét fültanúja lehetek ennek a „gyönyörű muzsikaszónak”. Remek.
A tanár úr markáns, mély hangja szakította meg a beszélgetésünket.
- Ms. Collins! Van valami hozzáfűzni valója?
- Nem Mr. Wagner, nincs.
A tanár úr pökhendin visszafordult a táblához és írta tovább az egyenletet.

Az ötlet

Az ötlet ahoz, hogy könyvet írjak, csupán egy elég furcsa álom volt. Egy költői szikra. Álmomban egy sportkocsiban ültem néhány roppant jóképű fiúval, akik természetesen vámpírok voltak (az is elképzelhető, hogy ez a rengeteg vámpíros regény "mellékhatása" volt) és egy rémisztő kastélyszerű épület felé száguldottunk valamik elől. Mikor felébredtem, sajnos nem volt időm leírni a különös álmot, ezért a nagy részére már nem emlékszem, ebből kifolyólag, nem erre az álomképre alapozom most a regényt. Napokig emésztettem magam, hogy vajon miért álmodhattam én ezt? Aztán eszembe jutott, hogy Stephenie Meyer is megálmodta a The Twilight Saga első részét, így ezáltal felbuzdulva, 2010. májusában nekiláttam és elkezdtem lepötyögni az első sorokat. Mikor ezt kitaláltam, rögtön szóltam nagynénémnek, aki a mai napig mindenben támogat engem. Rengeteg ötletet, jó tippet ad, és ha elakadok segít továbblendülni a mélyponton. Nyáron napi öt oldalt írtam átlagosan, de sajnos ahogy elkezdődött az iskola, a lendületem alább hagyott. Ám most, hogy holnap zárják a jegyeimet, és le vannak adva a továbbtanulási papírok, most újra belevágtam, ebbe a csodálatos munkába. :)

2011. január 12., szerda

Egy kis ízelítő (Prológus)


Prológus
Az árny vad
Caleb
La Paz, Bolívia, 1893.
Hideg, párás őszi este volt. Szüleimmel és testvéreimmel kint maradtunk a földön összeszedni az elejtett kalászokat, az aratás után. A szántóföldet bokrokkal és különféle kis növésű növényekkel sűrűn benőtt erdő vette körül, kifelé pedig egy kis csapás vezetett, melyet a kocsik kerekei tapostak ki maguknak.
Már elkészültünk a munka nagy részével, és induláshoz pakoltunk volna, mikor neszt hallottunk a környező bokrokból. Először azt hittük egy vaddisznó kutat makk után az avarban. Ezért nem is foglalkoztunk vele. De egyre közelebb és közelebb hallottuk magunkhoz. Elküldtem Briant, hogy kergesse el innen azt a mihasznát. El is indult és a magas bokrok között eltűnt. Egy idő után feltűnt, hogy Brian még mindig nem jött vissza.
- Apám! Láttad Briant mióta elküldtem? - tettem föl a kérdést apámnak, bár már tudtam rá a választ.
- Nem fiam, nem láttam. - válaszolta apám. – Minden bizonnyal elindult haza, csak elfelejtett szólni. - nyugtatott meg.
Sikeresen.
Apámnak valószínűleg igaza volt. Gondolkodás nélkül folytattam a munkát. Nem egyszer volt, hogy az öcsém mindenről és mindenkiről megfeledkezve ment a saját makacs feje után.
Egyszerre úgy éreztem mintha valaki figyelne. És ez a kicsit se megnyugtató érzés egyre csak erősödött bennem. Idegesen fürkésztem a környező bokrokat.
- Ti is úgy érzitek mintha figyelnének? - kérdeztem.
- Nem, nem tudom miről beszélsz. - jelentette ki Anna.
- Én sem érzek semmi különöset. - mondta édesanyám mosolyogva.
Valami mégsem volt rendben. Éreztem. Minden porcikám azt súgta, hogy minél hamarabb el kell innen tűnnünk. Már pont szólásra nyílt a szám, mikor egyszeriben gyors lépteket hallottam az avarban, a fák mögül. Anna felsikoltott, apám üvöltözött. Félrenéztem, és szörnyű kép fogadott. A mamám egy férfit ütlegelt és kétségbeesetten sikoltozott neki, hogy engedje el apámat. A férfi egy könnyed mozdulattal akkorát ütött édesanyám oldalába, hogy törékeny teste védtelenül csapódott neki a mögötte két méterre álló lovaskocsinak. A lovak idegesen felnyerítettek.
Anna fölé egy másik sötét, kétes alak tornyosult, akár a kölykeit védelmező anya állat. De ezt csöppet sem neveztem volna védelmező jellegű testhelyzetnek. Inkább volt támadó szándékú. Annyira elképedtem, hogy mozgásképtelenné váltam. A testem reszketett, a végtagjaimat nem éreztem, ujjaim elhűltek, lábaim megrogytak alattam, de még idejében észbe kaptam és erőt véve magamon, kényszerítettem a testem, hogy állva maradjak. Csak bámultam, ahogy a sötét alak elengedi édesapám testét, és az élettelenül omlik a földre. Aztán anyám felé fordult, aki ijedten nézett vissza rá. Végre sikerült felfognom, mi is történik. Megindultam a különös fickó felé. Ám néhány lépés után, a másik nekem esett, és a torkomba harapva, mohón szürcsölte a véremet. Minden egy szemvillanás alatt történt, mégis az örökkévalóság homályos, bizonytalan űrének éreztem. Néhány másodperccel később, elsötétült minden.


***

Később egy szobában tértem magamhoz. Nem tudtam, hogy kerültem oda, vagy, hogy mióta feküdtem ott.
Takaros kis szoba volt ahol feküdtem, barátságos, de egyben kicsit nyomasztó is. A fal fehér, a bútorok cseresznyefa színűek benne. Moccanni sem bírtam. A fejem hasogatott, az állkapcsom úgy fájt mintha össze akarna roppanni, akár egy gally, amit egy kisgyerek szórakozottan hajlítgat. A szívem eszeveszett ritmusváltakozásba kezdett. Olykor úgy vert, mint egy őrült, aki szabadulni akar börtönéből, máskor meg alig lehetett érezni, mintha feladná a küzdelmet, és végleg elhagyná régi helyét, hol oly sokat munkálkodott. A szemem majd kifolyt a helyéről, így inkább csukva tartottam. Na, és az az embert próbáló éhség, leginkább ahhoz lehet hasonlítani, mintha valamilyen megvadult kismacskát engedtek volna szabadon a hasamban, és az vehemens erőkkel karmolná a gyomromat belülről. Kétség kívül szenvedtem. Nagyon.
Kényszerítettem magam, hogy nyitva tartsam a szemem. Egy hosszú, fémvázas, kétszemélyes ágyban ébredtem. Megpróbáltam visszaemlékezni a történtekre, de azt kívántam, bár ne tettem volna. A emlékek villámként súlytottak az elmém legmélyébe. Édesapám, Anna és Brian halott. Ebben biztos voltam. A szívem mint egy kifacsart narancs, sorvadt össze. Az ágy mellett egy éjjeli szekrény állt, amin egy pohár vöröses léhez, egy papírfecni volt támasztva. Erőt vettem magamon és a könyökömre támaszkodva, remegő kézzel elvettem a cetlit.
Ha összeszedted magad, és van egy kis erőd is, akkor idd meg ezt! Ez csillapítja majd a szomjadat. És ne menj innen sehova! Nemsokára visszaérek, és elmagyarázok mindent. Adam”
Ki az az Adam? Hol vagyok? Mi történt? - Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merültek föl bennem. De mielőtt további kérdések fogalmazódhattak volna meg az agyamban, fülsüketítő ricsaj szűrődött be a nyitott ablakon. Fájdalmamban felüvöltöttem, de egy árva hang sem hagyta el a torkomat. Megrémültem. Kezdett rajtam eluralkodni a pánik. - Mi történik velem? Miért nem tudok megszólalni? Mi ez az egész? Valami rossz álom? Hol az édesanyám?
Mielőtt még teljesen szétestem volna, az ajtó lassan és csendesen kinyílt, és egy kecsesen mozgó, barna hajú, acélszürke szemű fiú lépett be rajta. Olyan 180 cm magas lehetett. Fekve elég nehéz volt megállapítani.
- Szia! - köszönt kedvesen – Adam  vagyok. Hogy érzed magad?
- Szia! Furán. Nagyon furán. Mindenem fáj. - leheltem alig hallhatóan.
- Ez ilyenkor teljesen normális. - nyugtatgatott. – Pár nap és el fog múlni. Csak az éhség marad a régi.
- Mi történt? Mi történik velem? - kérdezősködtem türelmet nem ismerve, de még mindig csak suttogva.
- Nyugodj meg! Ígérem elmagyarázom az egészet, de előtte még ezt meg kell innod. - kérlelt Adam. Szótlanul odanyújtotta a poharat, én meg kérdés nélkül megittam az egészet, egy húzásra. Lebilincselő fémes íze volt. Nem tudtam mi lehet az az Isteni nektarin, de teljesen elkábultam tőle. Egy ideig csak egy dologra tudtam koncentrálni. MÉÉÉG! Kell MÉG! Őrült, zavaros tekintettel fordultam Adam felé. A srác kicsit se volt meglepve, zavart és homályos tekintetemtől. Sőt mintha még szórakoztatta volna is a látvány. Türelmes arccal várta amíg megnyugszom, és visszaszerzem a testem fölötti kontrollt. Mikor kitisztult a tekintetem, megszólalt.
- Jól van. Most figyelj rám!…