Második fejezet részlet 2.

"...

- Ki volt az a lány akivel sétáltál? Kedvemre való teremtés. - mondta féloldalas mosollyal a képén. - Lehet , hogy majd meglátogatom. Biztos jó vére van. AB-? Netán RH+? - mondta és megnyalta a szája szélét.

Ettől végképp elvesztettem a türelmemet és önuralmam. Vámpírként sokkal gyorsabb voltam mint bárki, vagy bármi. De a démonok is. Nekirohantam Archibald-nak. Könnyedén állt el az utamból, de én megragadtam sötét köpenyét és visszarántottam. Beleharaptam a karjába, mire démoni hangon felvisított. Fülsüketítő volt, de az évek során hozzászoktam. Másik kezével eltörte a karomat. A szorításom enyhült. Egy szemvillanás alatt visszahelyeztem a törött csontot a helyére, ami rögtön összeforrt. Archibald már eliszkolt, ezért utána eredtem.

..."

Első fejezet részlet 3.

Sziasztok!

Ma az iskola agyilag teljesen leszívot (a dupla matekommal az élen), majd tesin egy egész maratont lefutottam "játék" fedőnév alatt. Aztán elmentem barátnőmhöz (Dórihoz), és vele, meg a bátyával megnéztünk egy filmet (félig). Utána Dórival és az anyukájával buszra szálltunk, átfurikáztunk fél Békéscsabán és a Belvárosi suliban úsztunk és szaunáztunk, szóval úgy érzem, hogy az álom lassan teljesen ránehezedik a szemhéjaimra, így nem is nagyon erőlködöm most az írással. Ezért úgy gondoltam hozok nektek egy kis kóstolót Caleb és Tracy kapcsolatának alakulásából. Mulassatok jól! :D

"...

Csendben telt el az óra hátralevő része. Mikor kicsengettek, Caleb felém fordult.

- Neked is ez volt az utolsó órád? - kérdezte.

- Igen. - válaszoltam kurtán.

- Nincs kedved velem ebédelni? Beszélgethetnénk. - mondta egy mosoly kíséretében.

Némán bólintottam...

- És, hogy, hogy Burlington-ba költöztetek?

- A Palmer birtok az egyik távoli családtagunk tulajdona volt, aki nemrég elhunyt és az egész birtokot ránk hagyta. Így idejöttünk. Ilyen egyszerű az ok.

- Oh, sajnálom! Tapintatlan voltam. Részvétem! - esdekeltem.

- Semmi baj. Csak kíváncsi voltál. - megengedett magának egy féloldalas mosolyt. Nagyon jól állt neki.

Egy darabig némán mentünk egymás mellett az ebédlő felé. Aztán ismét én törtem meg a csendet.

- Honnan tudtad a nevem?

A srác nem felelt rögtön a kérdésemre.

- Megérzés. - mondta végül. De újabb féloldalas mosolyából tudtam, hogy nem gondolja komolyan.

Belementem a játékába, és így feleltem:

- Hát, bocsi, de ezt nem veszem be. - mosolyogtam. - Ha nekem meg kéne tippelnem a nevedet, hát akkor, Te, hmm … Lionel lennél. Azt hiszem. - mondtam végül. És játékosan nekimentem a vállának.

- Hé! Nem is rossz név. Lehet megváltoztatom. - bolondozott.

Egy kicsit türelmetlenül és rosszallóan néztem rá.

- Na jó. Oké. - A magabiztosság úgy áradt belőle, akár egy gyárkéményből a füst. - Füzetek. - mondta és rámutatott a táskámra.

Kicsit hülyén éreztem magam.

- Na, látod, ott a pont. - viccelődtem. - És nehogy megváltoztasd a neved!

- Okés. Megegyeztünk.

Mikor odaértünk az ebédlőbe, én beálltam a sorba, Caleb pedig elment helyet foglalni egy távolabbra eső asztalnál. Mikor összeszedtem a szokásos menzámat, rántott csirkemell hasábburgonyával, meg egy kis salátával, elindultam az asztalunk irányába. Leültem és nekiálltam enni. Feltűnt, hogy miközben ettem, csak engem nézett és nem is vett magának semmit.

- Te nem eszel? - érdeklődtem.

- Nem, én nemrég ettem. - mosolygott vissza, megint azzal a kisfiúsan szenvtelen mosolyával.

Ettem tovább és közben a fociról beszéltünk.

..."

Tracy-ék háza előtt folytatódik a részlet!

"...

- Nekem nincsenek barátaim. - motyogtam az orrom alá.

- Hogy, hogy?

Nem tudtam elmondhatom-e neki, de valami láthatatlan erő azt sugallta, hogy vele nyugodtan megoszthatom.

- Hát van egy dilim, ami mindenkit elrémiszt és utálnak.

- Milyen dili? - kérdezte jól hangsúlyozva azt a szót, hogy „dili”.

- Lehet, hogy őrültségnek fog hangzani, és megértem ha nem tartasz majd százasnak, de ha kicsit is felbőszülök, akkor a dilim fölerősödik, átveszi az irányítást a testem és az agyam felett és fájdalmat okozok minden körülöttem lévőnek. - vallottam be végül. Féltem, hogy ő is őrültnek fog tartani és elfut, vagy kiröhög. De nem ez történt.

- Már, hogy ne tartanálak százasnak? - mondta, kicsit felháborodva. - Ez nem dili Tracy! Ez egy adottság. Csak meg kell tanulnod uralni és irányítani.

Nem teljesen értettem, hogy ezt miért mondta. Olyan volt, mintha olyasmit mondtam volna neki, mint pédául, hogy most kaptam egy új autót, és nem tudom miért, de két másodperc alatt felgyorsul százra, mikor én csak egy picit léptem a gázra.

- De nem csak ez az egy van. - mondtam bizonytalanul és halkan. Ezen kicsit meglepődhetett, mert az arcára kíváncsiság és döbbenet egyvelege ült ki.

- Látom a szellemeket és egy érintésemre begyógyul bárki vagy bármi sebe.

Elmondtam neki...Én tisztára megőrültem?!- gondoltam. Dorothy-n kívül, még senkinek nem mertem elmondani. Neki is csak azért, mert nem féltem attól, hogy szétkürtöli a világnak

- Hát ez így már kicsit bonyolultabb, de nem megoldhatatlan. - szakította meg a gondolatmenetemet Caleb.

- Én akkor sem akarom ezt. - durcáztam.

- Trac! Ezzel együtt kell élni. Ezen nem lehet változtatni. - mondta lágy hangon.

- Hogy…? - nyöszörögtem, inkább csak magamnak.

- Mit hogy?

- Hogy lehet, hogy míg mindenki bolondnak titulál, Te, aki csak pár órája ismersz, megértesz és el akarod velem fogadtatni ezt az egészet.

- Tudod Tracy, a világ nem olyan unalmas és egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik.

- Ezt meg, hogy érted?

..."

Második fejezet részlet 1.

Jó reggelt mindenkinek! Íme a második fejezetből egy aprócska részlet.

"...

Második fejezet

Archibald

Caleb

Amint az ajtó becsukódott, hátat fordítottam a háznak és elindultam haza. Út közben másra sem tudtam gondolni, csakis Tracy-re, a hosszú, selymes fényű, szögegyenes, szőkés-barna hajára, kékes-zöld szemeire, sportos alakjára, kislányos arcára, pajkos mosolyára. Újra és újra lejátszódott bennem a beszélgetésünk. És boldognak éreztem magam. Százhárom éve először, igazán boldognak. Azt hittem, ez a test már képtelen bármit is érezni.

Befordultam a sarkon és egy keskeny sikátorszerű utcában találtam magam. Rögtön szertefoszlott minden gondolatom, ami Tracy-vel kapcsolatos volt. Szemben állt velem egy démon. A rohadék. Hogy nem lehet a vámpírnak egy szabad és nyugodt estéje sem? Persze, hogy rögtön jön egy korcs, vagy a négylábú dögjeik, hogy keresztbe tegyenek. Mire befejeztem a gondolatmenetemet, már át is alakultam és támadásra készen, rászisszentem a korcsra, ami előttem öt méterre állt szintén támadó pozícióban. Felismertem.

- Caleb Davies! - hörögte a korcs. - Rég találkoztunk. Mit sem változtál harminc év alatt.

- Archibald! - mondtam alig hallhatóan. - Te nyomorult! … A múltkor meglóghattál, de most nem fogsz!

- Ugyan Caleb! Az előző randinkon hárman voltatok ellenem és nem nem kaptatok el. Hát most miért sikerülne, mikor nincsen itt a Te kis „kolóniád”?

- Fogadunk? - morogtam.

..."

Első fejezet részlet 2.

Az eddig megírt fejezetekből, ez az egyik kedvenc részem. Szerintem itt nagyon megmutatkozik Dorothy egyik rosz tulajdonsága. :) Jó szórakozást!

"...

Pont becsengőre értünk a terembe. Mrs. Cox már toporzékolva várta az osztályt.

- Már megint késtek! - rikácsolta. – Szaktanári figyelmeztetésben fogom önöket részesíteni, ha még egyszer elkésnek!

Pfúú. Ez is jól kezdődik – gondoltam.

Elindultam a megszokott helyemre, a leghátsó padhoz. Coxos még folytatta a méltatlankodást, de már nem figyeltem rá. Helyette valami máson akadt meg a szemem. A helyemen egy izmos, langaléta srác ült. Elképesztően dögös volt, de mégis volt benne valami, ami arra késztetett, hogy elkerüljem nagy ívben. Menet közben elállt a lélegzetem és földbe gyökerezett a lábam. Khaki zöld testhez simuló póló, fekete bőr dzseki és szűk farmer volt rajta. Mogyoróbarna, hosszúkás, égnek meredő haja, kisfiús külsőt kölcsönzött neki. Tátott szájjal álltam a padok között. Dorothy értetlenül várt rám pár méterrel előrébb.

- Trac! Mi van? Gyere már! Kitúrjuk onnan a szemétládát. - noszogatott, de én még mindig csak bámultam. És még csak kellemetlenül sem éreztem magam. Pedig biztos voltam benne, hogy nagyon ciki volt. Csak mikor felém nézett és elmosolyodott bamba képem láttán, kaptam el a tekintetemet. Talán el is pirultam, mert Dory majd' megszakadt a röhögéstől. Elég kínos volt. Még szerencse, hogy senki nem láthatta Dory-t. Néha örültem annak, hogy a legjobb barátnőm egy szellem. Megráztam magam és újból megindultam a helyem felé. Mikor odaértem levettem a hátamról a hátizsákomat és letettem az asztalra.

- Helló! - köszönt a fiú szívélyesen. Gyönyörű szép, férfias hangja volt. – Bocsi! Ez a te helyed? Máris elülök innen. - mondta.

- Nem! Nem! Maradj nyugodtan. - feleltem még mindig kábán. – Úgy sincs padtársam, szóval nem zavarsz.

- Oké. Köszi! - mosolygott rám megint azzal a kábítóan palykos mosolyával. Elolvadtam.

- Még, hogy nincs padtársad?! - háborgott Dor – Akkor én mi vagyok? A szomszédod dísznövénye?

Figyelmen kívül hagytam a mondandóját. Csak az idegen új fiúra tudtam gondolni. A gyönyörű szép acélszürke szemére és az izmos karjára. A pólóján keresztül is jól kirajzolódott, gondosan kidolgozott felső teste. Mikor már kezdett kínossá válni a csönd, a srác megszólalt.

- Amúgy Caleb Davies vagyok. Most költöztem ide anyukámmal, és hat testvéremmel.

Uram Isten! Heten testvérek? Vajon Ő a legidősebb? - Belegondoltam abba, hogy mi lenne, ha nekem is még hat testvérem lenne. Beleborzongtam a gondolatba. Valószínűleg botrányos lenne. A gondolatmenetemet Dorothy szakította meg. Sértődötten gyomorszájon vágott. Felnyögtem. Kicsit össze is rándultam. Caleb kíváncsian fürkészte az arcomat. Megfogta a vállamat és felhúzott.

- Minden rendben…? Tracy! Jól vagy?

..."

Első fejezet részlet 1.

Első fejezet

Az új fiú

Tracy

Burlington, Wisconsin állam, napjainkban

- Dorothy! - morogtam dühösen. De Dorothy mit sem törődve labilis idegállapotommal, zavartalanul folytatta mondandóját. Most éppen Billie Joe-ról a Green Day frontemberéről, aki épp most adott interjút az egyik riporternek Medison-ban, és az egész riport alatt őt, és csakis őt nézte azzal a lehengerlően sármos mosolyával az arcán. Természetesen azt kihagyta a story-ból, hogy csakis azért nézte őt, mert beállt a riporter elé aki persze semmit sem észlelt Dorothy ottlétéből. Mondandója közben az egyik rakoncátlan, göndör, barna tincsét csavarta az ujja köré, és engedte vissza. Próbáltam nem törődni azzal amit mond, és egy picit figyelni Mr. Wagner prédikációját, az algebrai kifejezésekről, és „rejtélyes” mivoltukról. Azonban Mr. Wagner hiába élte bele magát az anyagba, nem bírta túl kiabálni Dorothy-t.

Amikor a lány észrevette, hogy nem is foglalkozok vele, gömbölyded arcára sértődöttség ült ki, elfordult tőlem, és egy halk prüszköléshez hasonló hanggal jelezte nemtetszését. Jellemző. - gondoltam.

- Dory figyelj! - fordultam hozzá. - Muszáj most odafigyelnem, mert ugye azt te sem akarhatod, hogy megbukjak matekból. - mondtam felelősségteljesen. Valójában pedig csak egy kis csöndre vágytam, hisz annak az esélye, hogy én megbukjak matekból, körülbelül egy az egymilliárdhoz volt. Anyu számítógép technikus volt, plusz még ötösre érettségizett matematikából, és fizikából. Szóval ez fizikai képtelenség volt. De sajnos ezzel Dorothy is tisztában volt, így nem igazán hatották meg az érveim. Ezért olyanhoz folyamodtam amit csak a legkritikusabb helyzetekben szoktam felajánlani Dory-nak, de ettől garantáltan jó kedve lesz.

- Jól van Dor, te győztél. - adtam meg magam. – Este berakhatod azt a lemezt, amit szereztél, azon a régiség vásáron.

Ennek hallatán a csajszi arca felderült, és boldogan karolt át.

- Tudtam! - kiáltotta. – Tudtam, hogy nem dobtad ki a múltkor! - nevetett.

- Hát, pedig már nagyon közel álltam hozzá. - dohogtam halkan.

- Köszííí! - visított fel. – Esküszöm észre sem veszed a nap hátra lévő részében, hogy itt vagyok. - ígérgette.

Igazából nem volt komolyabb bajom azzal a lemezzel, de néha a trombitás úgy mellé fújt, hogy az ember legszívesebben kiszaladt volna a világból. És ma ismét fültanúja lehetek ennek a „gyönyörű muzsikaszónak”. Remek.

A tanár úr markáns, mély hangja szakította meg a beszélgetésünket.

- Ms. Collins! Van valami hozzáfűzni valója?

- Nem Mr. Wagner, nincs.

A tanár úr pökhendin visszafordult a táblához és írta tovább az egyenletet.

Az ötlet

Az ötlet ahoz, hogy könyvet írjak, csupán egy elég furcsa álom volt. Egy költői szikra. Álmomban egy sportkocsiban ültem néhány roppant jóképű fiúval, akik természetesen vámpírok voltak (az is elképzelhető, hogy ez a rengeteg vámpíros regény "mellékhatása" volt) és egy rémisztő kastélyszerű épület felé száguldottunk valamik elől. Mikor felébredtem, sajnos nem volt időm leírni a különös álmot, ezért a nagy részére már nem emlékszem, ebből kifolyólag, nem erre az álomképre alapozom most a regényt. Napokig emésztettem magam, hogy vajon miért álmodhattam én ezt? Aztán eszembe jutott, hogy Stephenie Meyer is megálmodta a The Twilight Saga első részét, így ezáltal felbuzdulva, 2010. májusában nekiláttam és elkezdtem lepötyögni az első sorokat. Mikor ezt kitaláltam, rögtön szóltam nagynénémnek, aki a mai napig mindenben támogat engem. Rengeteg ötletet, jó tippet ad, és ha elakadok segít továbblendülni a mélyponton. Nyáron napi öt oldalt írtam átlagosan, de sajnos ahogy elkezdődött az iskola, a lendületem alább hagyott. Ám most, hogy holnap zárják a jegyeimet, és le vannak adva a továbbtanulási papírok, most újra belevágtam, ebbe a csodálatos munkába. :)

Egy kis ízelítő (Prológus)

Prológus

Az árny vad

Caleb

La Paz, Bolívia, 1893.

Hideg, párás őszi este volt. Szüleimmel és testvéreimmel kint maradtunk a földön összeszedni az elejtett kalászokat, az aratás után. A szántóföldet bokrokkal és különféle kis növésű növényekkel sűrűn benőtt erdő vette körül, kifelé pedig egy kis csapás vezetett, melyet a kocsik kerekei tapostak ki maguknak.

Már elkészültünk a munka nagy részével, és induláshoz pakoltunk volna, mikor neszt hallottunk a környező bokrokból. Először azt hittük egy vaddisznó kutat makk után az avarban. Ezért nem is foglalkoztunk vele. De egyre közelebb és közelebb hallottuk magunkhoz. Elküldtem Briant, hogy kergesse el innen azt a mihasznát. El is indult és a magas bokrok között eltűnt. Egy idő után feltűnt, hogy Brian még mindig nem jött vissza.

- Apám! Láttad Briant mióta elküldtem? - tettem föl a kérdést apámnak, bár már tudtam rá a választ.

- Nem fiam, nem láttam. - válaszolta apám. – Minden bizonnyal elindult haza, csak elfelejtett szólni. - nyugtatott meg.

Sikeresen.

Apámnak valószínűleg igaza volt. Gondolkodás nélkül folytattam a munkát. Nem egyszer volt, hogy az öcsém mindenről és mindenkiről megfeledkezve ment a saját makacs feje után.

Egyszerre úgy éreztem mintha valaki figyelne. És ez a kicsit se megnyugtató érzés egyre csak erősödött bennem. Idegesen fürkésztem a környező bokrokat.

- Ti is úgy érzitek mintha figyelnének? - kérdeztem.

- Nem, nem tudom miről beszélsz. - jelentette ki Anna.

- Én sem érzek semmi különöset. - mondta édesanyám mosolyogva.

Valami mégsem volt rendben. Éreztem. Minden porcikám azt súgta, hogy minél hamarabb el kell innen tűnnünk. Már pont szólásra nyílt a szám, mikor egyszeriben gyors lépteket hallottam az avarban, a fák mögül. Anna felsikoltott, apám üvöltözött. Félrenéztem, és szörnyű kép fogadott. A mamám egy férfit ütlegelt és kétségbeesetten sikoltozott neki, hogy engedje el apámat. A férfi egy könnyed mozdulattal akkorát ütött édesanyám oldalába, hogy törékeny teste védtelenül csapódott neki a mögötte két méterre álló lovaskocsinak. A lovak idegesen felnyerítettek.

Anna fölé egy másik sötét, kétes alak tornyosult, akár a kölykeit védelmező anya állat. De ezt csöppet sem neveztem volna védelmező jellegű testhelyzetnek. Inkább volt támadó szándékú. Annyira elképedtem, hogy mozgásképtelenné váltam. A testem reszketett, a végtagjaimat nem éreztem, ujjaim elhűltek, lábaim megrogytak alattam, de még idejében észbe kaptam és erőt véve magamon, kényszerítettem a testem, hogy állva maradjak. Csak bámultam, ahogy a sötét alak elengedi édesapám testét, és az élettelenül omlik a földre. Aztán anyám felé fordult, aki ijedten nézett vissza rá. Végre sikerült felfognom, mi is történik. Megindultam a különös fickó felé. Ám néhány lépés után, a másik nekem esett, és a torkomba harapva, mohón szürcsölte a véremet. Minden egy szemvillanás alatt történt, mégis az örökkévalóság homályos, bizonytalan űrének éreztem. Néhány másodperccel később, elsötétült minden.

***

Később egy szobában tértem magamhoz. Nem tudtam, hogy kerültem oda, vagy, hogy mióta feküdtem ott.

Takaros kis szoba volt ahol feküdtem, barátságos, de egyben kicsit nyomasztó is. A fal fehér, a bútorok cseresznyefa színűek benne. Moccanni sem bírtam. A fejem hasogatott, az állkapcsom úgy fájt mintha össze akarna roppanni, akár egy gally, amit egy kisgyerek szórakozottan hajlítgat. A szívem eszeveszett ritmusváltakozásba kezdett. Olykor úgy vert, mint egy őrült, aki szabadulni akar börtönéből, máskor meg alig lehetett érezni, mintha feladná a küzdelmet, és végleg elhagyná régi helyét, hol oly sokat munkálkodott. A szemem majd kifolyt a helyéről, így inkább csukva tartottam. Na, és az az embert próbáló éhség, leginkább ahhoz lehet hasonlítani, mintha valamilyen megvadult kismacskát engedtek volna szabadon a hasamban, és az vehemens erőkkel karmolná a gyomromat belülről. Kétség kívül szenvedtem. Nagyon.

Kényszerítettem magam, hogy nyitva tartsam a szemem. Egy hosszú, fémvázas, kétszemélyes ágyban ébredtem. Megpróbáltam visszaemlékezni a történtekre, de azt kívántam, bár ne tettem volna. A emlékek villámként súlytottak az elmém legmélyébe. Édesapám, Anna és Brian halott. Ebben biztos voltam. A szívem mint egy kifacsart narancs, sorvadt össze. Az ágy mellett egy éjjeli szekrény állt, amin egy pohár vöröses léhez, egy papírfecni volt támasztva. Erőt vettem magamon és a könyökömre támaszkodva, remegő kézzel elvettem a cetlit.

„Ha összeszedted magad, és van egy kis erőd is, akkor idd meg ezt! Ez csillapítja majd a szomjadat. És ne menj innen sehova! Nemsokára visszaérek, és elmagyarázok mindent. Adam”

Ki az az Adam? Hol vagyok? Mi történt? - Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merültek föl bennem. De mielőtt további kérdések fogalmazódhattak volna meg az agyamban, fülsüketítő ricsaj szűrődött be a nyitott ablakon. Fájdalmamban felüvöltöttem, de egy árva hang sem hagyta el a torkomat. Megrémültem. Kezdett rajtam eluralkodni a pánik. - Mi történik velem? Miért nem tudok megszólalni? Mi ez az egész? Valami rossz álom? Hol az édesanyám?

Mielőtt még teljesen szétestem volna, az ajtó lassan és csendesen kinyílt, és egy kecsesen mozgó, barna hajú, acélszürke szemű fiú lépett be rajta. Olyan 180 cm magas lehetett. Fekve elég nehéz volt megállapítani.

- Szia! - köszönt kedvesen – Adam  vagyok. Hogy érzed magad?

- Szia! Furán. Nagyon furán. Mindenem fáj. - leheltem alig hallhatóan.

- Ez ilyenkor teljesen normális. - nyugtatgatott. – Pár nap és el fog múlni. Csak az éhség marad a régi.

- Mi történt? Mi történik velem? - kérdezősködtem türelmet nem ismerve, de még mindig csak suttogva.

- Nyugodj meg! Ígérem elmagyarázom az egészet, de előtte még ezt meg kell innod. - kérlelt Adam. Szótlanul odanyújtotta a poharat, én meg kérdés nélkül megittam az egészet, egy húzásra. Lebilincselő fémes íze volt. Nem tudtam mi lehet az az Isteni nektarin, de teljesen elkábultam tőle. Egy ideig csak egy dologra tudtam koncentrálni. MÉÉÉG! Kell MÉG! Őrült, zavaros tekintettel fordultam Adam felé. A srác kicsit se volt meglepve, zavart és homályos tekintetemtől. Sőt mintha még szórakoztatta volna is a látvány. Türelmes arccal várta amíg megnyugszom, és visszaszerzem a testem fölötti kontrollt. Mikor kitisztult a tekintetem, megszólalt.

- Jól van. Most figyelj rám!…